lol

Ma reggel ágyban gyakoroltam. Fekve.
Fizikai szintű tapasztalatom, hogy a nyakizmaim nagyon rövidek, folyamatosan figyelnem kellett a nyak hátsó részének nyújtására. Másik nehézséget a keresztcsont talajhoz közelítése jelentette.
Kétszer vettem fel az ászanát, első alkalommal aránylag rövid időre, mert a testem részéről komoly ellenállást tapasztaltam, meg kellett kínlódni a helyes tartásért és annak fenntartásáért.
Ide kapcsolódó asszociációim:
A hegy olyan, mint a vezető. Stabil és erős. Rengeteg munka és erőfeszítés van abban, hogy valaki vezethessen. Én nem akarok ennyi erőfeszítést tenni, jobb lenne ellazulni, megpihenni. Nem akarok vezetni. Legyen hegy más. Tartsa ki ezt a pózt más.
Másodszorra könyedebben, hosszabban sikerült felvennem a pózt. A nyakam még itt is feszült, de a vállak lefelé gördítése/mozdítása sokkal simább volt, és a deréktájékot is vissza tudtam vinni a talaj felé úgy. hogy a mellkas nyitva maradt, bár erre újra és újra figyelnem kellett..
A következő gondolatok jöttek:
Milyen ívek vannak a testemben? A talpam. A gátizmom. A rekeszizmom. A torkom. A hegy barlangjaihoz hasonlíthatók? Elérhetek-e valaha a legmagasabb szintig, ha nem tudom kiegyenesíteni magam? Minden lefelé húz, az egész anyagi valóság. Hogyan tud felfelé törekedni a hegy, amikor ilyen súlyos? Könnyebbnek kellene lennem, hogy feljebb érjek. Nehéz súlyokat hordok. Miért nem látom ezeket a súlyokat? Akarom látni őket? Akarom letenni őket?
Milyen hegy akarok lenni? Elterpeszkedő és nehéz vagy könnyed, felfelé törő? Melyiknek nehezebb lenni?
A háromszög forma, mely a hegyet szimbolizálja, az isteni jelképe. Akarok hinni? Nem lenne egyszerűbb az életem, ha csak a fizikai valóságban élném meg? Nem kellene folyamatosan törekednem, tartani magam, nyújtózni felfelé. Hagyhatnám, hogy lehúzzon a föld. A törekvő lét folyamatos erőfeszítést igényel, ez fárasztó.