lol

Kétszer egymás után veszem fel a tadászanát.
A kitartási idő az elsőnél meglehetősen hosszú, a másodiknál valamivel rövidebb.
Az akadályaimmal foglalkozom ennél a gyakorlásnál.
Fizikai érzetek:
Nagyon fáj a bal vállam. Mintha ezeréves blokk oldódna-feszülne benne. Igyekszem mindkét lábbal a talajra nehezedni, figyelni arra, hogy a két oldalammal egyformán dolgozzak, de a bal vállam meglepően éles fájdalommal válaszol. Igyekszem elengedni a fájdalmat, és a kérdésre koncentrálni. A fizikai érzetek azonban olyan határozottak, hogy az akadályok kérdésére semmi nem jut az eszembe. Küzdök ezzel egy darabig, aztán bevillan, hogy a testem az akadály, de hát a testem én vagyok, mondom magamnak, akkor én magam lennék a saját akadályom a fejlődésem útjában? Persze, ki más? Látom magam, ahogy körülhatárolom magamat, ahogy elkülönülök, ahogy "én" leszek, eszembe jut az előző gyakorlás leválásának, elkülönülésének élménye, és az a megértés alakul ki bennem, hogy az énem az, ami akadályoz, ami elválaszt. Valami azt mondja bennem, hogy minden támogat és előrevisz, minden, ami körülöttem zajlik, minden ember támogatni akar, az én elkülönülésem, az énem lezárása az, ami az egyetlen akadályt képezi a fejlődés útjában. Nem hegycsúcsnak kellene lenni, magányos oromnak, hanem hegyvonulat részének. Erre azonban eláraszt az erre való képtelenség érzése. Hogyan lehetnék egy mindennel? Hogyan adhatnám fel a saját énemet, az egómat? Erre biztosan nem vagyok képes.