lol

Előkészítésként tadászanát, trikónászanát és álló előrehajlást végzek.
A homlokom alá téglát teszek. Tervezem, hgoy ezt majd elhagyom, de az első gyakorlások alkalmával szeretném, ha nem kellene folyton a nyakam feszülésére figyelni és el tudnám lazítani ezt a területet.
Az akadályaimat kérdezem magamtól. Hol vannak az akadályaim?
Sokáig nincs semmi válasz, csak a combhajlítók feszítését érzem, de aztán a gát területének erőteljes préselődése vált ki kellemetlen érzetet. A földeléssel van gond? - kérdezem magamtól, és ekkor bevillan a kép, amit apám mesélt: a szülei kortársai, parasztemberek, akik odakinn dolgoztak a földeken. Apu azt mesélte, milyen szerencsések voltak ők, mert a nagylány testvérük vigyázott rájuk otthon, nem kellett kivinni őket kisgyermekként a földekre. Mert azokat a gyerekeket beásták a sor végén, meséli apám. Beásták, és otthagyták a fa alatt, valami játékkal. Be kellett őket ásni, különben elmentek volna, ahhoz, hogy cipeljék őket, nehezek voltak. Nem is lehetett annyira rossz, gondolom, biztonság, földelés, de váratlanul belém hasít az érzet, én vagyok az a gyerek, és csak az érdekel, hogy ott lehessek anyám mellett. Hiányzik az anyám, magamhoz akarom ölelni, hozzá akarok bújni, oda akarok futni hozzá, de nem tudok. Irtózatos a fizikai tehetetlenség és a kínzó vágy együttes érzete.